Polyák Imre 1932 - 2010
| Olimpia | Helyezés | Sportág | Versenyszám | Egyesület |
| 1952 | 2 | birkózás | kötöttfogás 62 kg | Bp. Dózsa |
| 1956 | 2 | birkózás | kötöttfogás 62 kg | Bp. Dózsa |
| 1960 | 2 | birkózás | kötöttfogás 62 kg | Ú. Dózsa SC |
| 1964 | 1 | birkózás | kötöttfogás 63 kg | Ú. Dózsa SC |
Polyák Imre olimpiai bajnok birkózó életútja az akarat diadalát hirdeti. Helsinkiben húsz évesen mutatkozott be az olimpiai szőnyegen és második lett. Melbourne-ben, majd Rómában is „csak” ezüstöt akasztottak a pehelysúlyú 62 kilós kötöttfogású versenyző nyakába.
A közbenső világbajnokságokon szorgalmasan gyűjtögette az érmeket. Három arany, két ezüst és tizennégy magyar bajnokság birtokában várta Tokiót. Változatlan akarattal és kitartással készült. Jó barátjával, Gurics Györggyel legyőzhetetlen párost alkottak a tatai edzőtáborban játszott lábtenisz partik során. Végül 1964-ben, valóra vált álma. A dobogó legfelső fokára szólították. Az utolsó mérkőzésén döntetlent harcolt ki a szovjet Rurua ellen, ami elegendő volt az aranyhoz.
Anyaegyesületénél, az újpesti lila-fehéreknél edzősködött, a válogatott mellett is dolgozott, ám mindig visszatért Dob utcai borozójába, amelyet azonban már évek óta nem működtet.
Életútja elismeréseként beválasztották a nemzetközi birkózó hírességek csarnokába. A Nemzet Sportolója lett, az évszázad birkózója, a fiatal nemzedék példaképe. A bajnokok klubja eseményeinek állandó résztvevője volt. Halála előtt alig három hónappal még részt vett a római olimpia fél évszázados jubileumi ünnepségén az olasz fővárosban.
Lépesfalvi Zoltán írása
1964. Polyák Imre kötöttfogás, pehelysúly
"Ez nem lehet más, csak döntetlen" - hallottam a rádióból, miközben Tokióban az eredményhirdetésre vártak. Polyák Imre mérkőzése fejeződött be éppen, és nagyjából annyit értettem az egészből, hogy birkózás, meg hogy az olimpiai bajnoki cím a tét. "Ez nem lehet más, csak döntetlen" - ismételte meg Szepesi György, ki tudja, hányszor. Megfellebbezhetetlen tekintély volt, tudtam, hogy valami nagy dolognak kellett történnie ahhoz, hogy így tudjon lelkesedni egy döntetlenért.
Hallgattam a rádiót gyerekként, 1964 októberében, tudtam, hogy győzött a puskás Hammerl László, figyeltem a futballisták csehszlovákok elleni döntőjének közvetítését, számon tartottam Bene Ferenc tizenkét gólját. A vízilabda-válogatott aranyérmét is Szepesi közvetítéséhez kötöm, a Budapestre sok ezer kilométerről érkező, helyenként nehezen kivehető hanghoz (tudják, a szovjetek elleni ötödik gól: lőj, lőj, lőj, Dömötör!...). Ennek a meccsnek az utolsó percét a 45-ös fordulatszámú kislemezről tanultam meg kívülről.
Polyák Imre mérkőzése viszont nem lemezről, meg nem is a kívánságműsorokból maradt meg az emlékezetemben. Kihirdették az eredményt, tényleg döntetlen lett, és együtt örültem a riporterrel. Arról persze, fogalmam sem volt, hogy mi bújt meg ennek a sikernek a hátterében. Nem sejthettem, hogy Polyák Imre korábban már három ezüstérmet nyert, és negyedszerre mindenki odaadta volna neki az aranyat, hiszen kötöttfogású birkózásban a pehelysúly legjobbja volt.
Igaz, az volt már a korábbi olimpiáin is, kettőn biztosan. Helsinkiben, 1952-ben talán még nem, oda tulajdonképpen csak tanulni vitték ki, hadd ismerkedjen az ellenfelekkel, szokja a nagy versenyek légkörét, hiszen már húszévesen tudni lehetett róla, hogy nagy jövő előtt áll.
Négy évvel később, Melbourne-ben kikapott a finn Mäkinentől, és az utolsó meccsén tussal kellett volna vernie Dzneladzét az aranyhoz. Polyák harmincegy ponttal nyert, a szovjet birkózó többször is két vállra került, de a bírók egyszer sem láttak tust. Persze, a három ítész között volt egy svéd meg egy norvég, furcsa lett volna, ha éppen ők veszik el egy finntől az olimpiai bajnoki címet.
Aztán Rómában, 1960-ban, már úgy tűnt, hogy nincs az az összetételű bírói kar, amely megállíthatja Polyákot. Eljutott a döntőig, ott egy török birkózó, Sille várta, akit korábban egy olimpián és két világbajnokságon is tussal vert meg. Pontosabban Polyák várt a törökre, Sillét ugyanis az aznapi mérlegelés után a mentők vitték el, annyira megviselte a fogyasztás. A kórházban felpumpálták, a mentő visszavitte, a bírók egy vitatható akciót a javára ítéltek meg, Polyák Imrének pedig - bár ezúttal a döntetlen is elég lett volna neki - újabb négy évet kellett várnia az olimpiai bajnokságra.
Szóval, ilyen előzmények után nem csoda, hogy Tokióban mindenki azt szerette volna, hogy végre megszerezze az aranyérmet. Talán csak az aktuális szovjet ellenfél, Rurua nem, akivel a döntőben találkozott. Polyák Imre sok évvel később úgy emlékezett arra a meccsre, hogy semmit sem bízott a véletlenre, mindent tudott az ellenfeléről, minden mozdulatát kiszámította, ahogy mondta, „logarléccel birkózott". Az első helyhez döntetlen kellett Ruruaellen, és nem is lehetett más az eredmény, csak döntetlen. Volt egy akció, amelynek végén a grúz birkózó ráesett Polyákra. Még Roger Coulon, a nemzetközi szövetség elnöke is mutatta, hogy nem jár pont, a francia sportvezető ezzel a gesztusával - talán akaratlanul kilépve protokolláris szerepéből - jelezte, hogy a sportban ekkora igazságtalanság nem történhet.
Szekeres István Polyákról szóló könyvében Ruruát idézi: nem csalódást vagy dühöt érzett, hanem tudomásul vette, hogy a magyar birkózó végre megkapta azt az aranyat, amely járt neki. Egyúttal meg is nyugodott, mert úgy gondolta, hogy legnagyobb ellenfele ezzel valószínűleg befejezte pályafutását. (A következő olimpia, a mexikóvárosi valóban Ruruáé lett.)
Polyák Imre, ahogy a sport óriásaihoz illik, a csúcson hagyta abba, 32 évesen. Előtte nyert három világbajnokságot; 1958-ban, az első hazai szavazáson ő lett az év sportolója (aztán 1962-ben újra), később a XX. század legjobb birkózójának választották.
Azt mondja, újszülöttnek tekinti mindazokat, akiknek nem lehet személyes emlékük az olimpiai sikeréről, és a fiatalok szemében ő már legfeljebb egy történelemkönyv illusztrációja.
Ebben valószínűleg nincs igaza: illusztrációnál jóval több volt.
Egy gyönyörű fejezetet írt.