Farkas Péter 1968
| Olimpia | Helyezés | Sportág | Versenyszám | Egyesület |
| 1992 | 1 | birkózás | kötöttfogás 82 kg | UTE |
| 1996 | 17 | birkózás | kf. 82kg | UTE |
1978-ban kezdte a birkózást, majd 1989-től az Újpesti Dózsa (később UTE) birkózója volt. Jelentős eredményeket kötöttfogású birkózásban ért el.
Felnőtt magyar bajnoki cím 1989, ez követte az 1990-ben első Világbajnoki címe, Ostiában, majd 1991. EB arany Aschaffenburgban, és VB arany Várnában.1988-tól 1996-ig szerepelt a magyar válogatottban.
Az 1992. évi nyári olimpiai játékokon a kötöttfogású birkózás 82 kg-os súlycsoportjában olimpiai bajnoki címet szerzett. Részt vett az 1996. évi nyári olimpiai játékokon is. Az aktív sportolástól 1996-ban vonult vissza.
Mihályi András írása
Farkas Péter kötöttfogás, 82 kg
Már akkor is őt tartották a legnagyobb csibésznek az olimpiai bajnokok közül. Pedig nyert aranyat 1992-ben, Barcelonában Kovács Antal, Repka Attila, Szabó Bence, akikről ugyancsak tudvalévő, hogy nem mennek a szomszédba egy kis vagányságért, de amikor Farkas Péter beleharapott a dobogó tetején, a pár pillanattal korábban éppen Schmitt Pál által átadott aranyérembe… Utóbb elárulta, csak ellenőrizni akarta, hogy igazi-e. Nos, az volt, nem kellett csalódnia.
Mint ahogy akkor nekünk se benne. Esztendővel korábbi tarolása, a világ- és Európa-bajnoki elsőség előrevetítette, hogy sokat várhatunk tőle, hogy 24. születésnapja előtt pályafutása csúcsán van, azután az olimpián az is kiderült, hogy nem csak az ellenfelekkel tud megbirkózni, hanem az esélyesség terhével is. „Azért győzök, mert félek a vereségtől” – állította a kötöttfogású birkózás 82 kilogrammos súlycsoportjának bajnoka, és ez is olyan „farkasos” volt.
Tízből kilenc bajnok ugyanis nem ezt nyilatkozta volna: elmélkedett volna az ellenfelekről, vagy a nemes versenyről… Farkas nem ezt tette, ô miután jött, látott és győzött, megmondta a „frankót”.
Mint ahogy általában szokta. Sosem volt az a kertelős típus, megmondta ő a magáét a rendőrnek is, ha úgy gondolta, hogy neki van igaza. Mint ahogy tette azt a Katalán Testnevelési Intézet tornacsarnokában, 1992 júliusának végén, az ötkarikás játékok fináléjában a lengyel Stepiennel, akit minden addigi barcelonai ellenfelénél jobban megvert, mintegy demonstrálván: ő a legfontosabb pillanatokra, a döntőre tartogatta erejét.
Ravasz volt és tudatos, aztán meg csibész és aranyos a dobogó legtetején – az a bizonyos aranyharapdálós kép valószínűleg örökké él majd bennem. Széttépni azonban tán még ő sem tudja, ez a bizonyos kép ugyanis belevésődött a sporttörténelembe.